Zűr az űrben IX.

Zűr az űrben IX.

A kalózkodás kezdetben vala nem egyedül megy. Idő kell, hogy az ember kitapasztalja mit tud, mit nem. Kezdetben vala én sem egyedül röpködtem áldozatra lesve, hanem ceom tanítását, tanácsait követtem. De most másként gondoltam, és belecsaptam a lecsóba ...

Az első áldozat



Már újra vagy két hónapja játszottam. Nagyon jó érzés volt, hogy ismét a srácokkal repkedhetek, és hát nem is akármikre-akárkikre vadászva. Bár ez a két hónap főleg – még mindig – npc-ket hajkurászva telt el, míg bele nem csaptam a nagybetűs KALÓZÉLETbe. Mondhatom, hogy semmihez sem fogható érzés, mikor csak ott ücsörögsz kapun, és várod a gyanútlan áldozatot. Majd mikor megjelenik, és próbálod a másodperc tört része alatt lenyomni a gombokat … az agyad jár ezerrel, a kis fogaskerekek már-már szikrákat csapnak olyan gyorsan kell mozogniuk … és meghozod a döntéseket … le tudom lőni … target … pont rajta … lövés … várakozás … pukkan … pod … újra target … pont rajta ismét … lősz … és várod a kill mailt … majd nyugtázod, hogy igen, most is te voltál a jobb.

Ceommal együtt jártunk vadászni (már lőttem is le hajókat), de ő sajnos nem ért rá mindig, és ez most is így volt. Bár ő is és párom is a lelkemre kötötték, hogy egyedül ne menjek ki, mert még a végén valami bajom esik. Eddig hallgattam is rájuk, mondván ők régebb óta űzik az EVE-élet ezen formáját, de most valami belém szúrt. „Csak azért mert lány vagyok, és alig kalózkodtam valamit, akkor már ne is menjek? Na nem! Azt már nem! Hiszen van amit-akit én is le tudok lőni egyedül! Könyörgöm egy Hurricane-ben csücsülök, a sentry tüzet tudom tankolni! A többit meg majd meglátjuk!” Így hát döntöttem! Neki vágok egyedül!

Szépen fogtam magam, PVP-re fitteltem a hajócskámat, majd megnyomtam a bűvös gombot, és kidockoltam. Kiültem az egyik kapura, és vártam az áldozatokat. Elég sokan voltak localon, de mindig változtak a nevek, ki-beugráltak a karakterek. Majd jött egy Badger – nem emlékszem hányas, de azt hiszem, hogy III. – és még ráadásul csak pár km-re érkezett … és nem volt elég gyors. Betargeteltem. A fejemben meg zúgott a „Csináld már! Gyorsabban! Gyorsabban! Még a végén meglóg!” szöveg. De én gyorsabb voltam, és ahogy betargeteltem már rajta is volt a pont. „Célra tarts, és tűz!” – gondoltam magamban, de olyan gyorsan elpukkant a kis hajó, hogy máris arra kellett figyelni, hogy a pod meg ne lógjon. Nos, nem tudott lelépni, következő pillanatban a pilótácska már a stationön ébredt. Persze közben a sentry fáradtságot nem ismerve csak záporozta rám a lőszereit. Viszont olyan gyorsan ment minden, hogy a Hurricane-emben alig tett valami kárt. Viszont én sem akartam kísérteni a sorsot, úgyhogy szépen megnyomtam a warp gombot, és indultam is safere. Ott majd jól kivárom a magam 10-15 percét. Közben azért szorgalmasan scanneltem, nehogy még a végén rám ugorjon valaki, és nagy meglepetést okozva kiüssön a hajómból.

Ez idő alatt még a killmailt is volt időm feltölteni. Végre csak az én nevem szerepel benne – persze a badger pilótájáén kívül –, és azt mutatta, hogy 100%. Végre ide is eljutottam, hogy egyedül lelőttem valakit. Bár csak egy makró volt, nekem mégis sokat jelentett. Elmondhattam, hogy ez a makró csak és kizárólag miattam robbant fel, és én voltam aki visszaküldte a stationre egy új klónért. Ez annyira megtetszett, hogy még párszor megismételtem a délután folyamán.

Párom mikor látta a killboardot – mert hát ugye büszkén megmutattam neki, csak ennyit mondott:


„Ügyes vagy! Látom megvan az első áldozat!”

Hozzászólások:

Bejelentkezés